Matilda
2025.10.02.Matilda
A leendő édesanya, Bogi pár nappal a pozitív teszt után keresett meg, hogy szülésfelkészítőre jelentkezzen.
Munkahelyi elfoglaltságuk miatt végül egyéni felkészítést kértek, s még épphogy látszani kezdett a pocak, ők már teljes figyelemmel benne voltak a folyamatban.
A négy alkalom lezajlott rendben, mire a végére értünk, már erős vágyuk volt az intézményen kívüli szülés.
Fel is keresték a bábát, s nemsokára azzal kerestek, hogy szeretnék, ha támogatnám őket a tervezett otthonszülésben.
A készülődésben, várakozásban sokat beszélgettünk, kapcsolatunk, habár nem lépett túl az új leendő család és a dúla szerepkörén, ezen belül kimondottan bensőséges, szeretetteli volt.
Láttam bennük a nagy eltökéltséget és a tudatosságot, és nagyon bíztam, hogy sikerül úgy megszületnie a kis embernek, ahogy szeretne, ahogy szeretnék.
Nagyon szimpatikus volt például az is, hogy nem szerették volna tudni előre, kisfiú, vagy kislány érkezésére számíthatnak-e? És az is, hogy mennyire bíztak a természet erejében, a test bölcsességében. (Nem tűnik nagy dolognak, igaz? Pedig, higgyétek el, ez ma már döbbenetesen ritka.)
A szülés időpontjának közeledtével tapasztalták a jeleket, amik arra utalnak, a baba készülődik kifelé, de eljött a kiírt dátum is, és még nem indult a baba. De aztán két nappal később elfolyt a magzatvíz. Sajnos a színe nem volt egyértelműen tiszta, ebben az esetben pedig a bába kötelessége beküldeni a kismamát a kórházba.
Augusztus volt, nekem egy kimondottan sokszínű napom volt babavigyázással, újszülött látogatással, majd egy kismamával megbeszélt találkozón voltam az Őrségben, amikor eljutott hozzám a kórházba indulás híre.
Sejthető volt, hogy nagyon kapkodni nem kell, de azért emelkedett adrenalin szinttel csináltuk végig a beszélgetést, és már indultam is vissza.
Volt idő hazamennem, lassan zajlott a felvétel és a vizsgálatok, a leendő apa, Robi sem mehetett be, a folyosón várakozott. Amikor vele sikerült beszélnem, mondta, hogy nem láttak mekóniumot, ezért nincs semmiféle protokoll ctg és oxitocin. Szó volt róla, hogy akkor akár haza is mehetnek, hiszen, az otthonszülést kizáró ok nem bizonyított. Itt elköszöntünk, készülődtem otthon az indulásra. Röviddel ezután Robi újra telefonált. Azt mondta, beindult a vajúdás, ő már a szülőszobán van, várnak engem is. A háttérből jól hallatszott Bogi hangja, egyértelműen aktív vajúdásban volt, rohantam!
Amikor beléptem a szülőszobára, bent volt a kisbaba fogadására az egész csapat orvos, szülésznők, csecsemősök. A doktorúr, akivel mostanában gyakran találkozunk a szülőszobán, azt kérdezte tőlem: Hát, maga, honnan jött?
Mondtam, hogy Jákról. Soknak tűnhetett az a 25 perc, amíg odaértem.
Ezután jött a méhszájvizsgálat, ahol megállapították, hogy a méhszáj eltűnt!
Ez maximum egy órával az után történt, hogy a vajúdás ténylegesen elkezdődött.
Számomra hihetetlen volt. Közben észrevettem, hogy már a kád is használatban volt, mielőtt én beértem, nem lehetett túl sok idő, amit Bogi benne töltött.
Szóval, eltűnt a méhszáj, ezennel a stáb készenlétbe helyezkedett a baba fogadására.
Bogi gyorsan illedelmesen “átkéredzkedett” négykézláb pozícióba, amit megengedtek neki, bár az orvos mondta, hogy ezt inkább vállelakadás miatt szokták…, de legyen.
A következő néhány összehúzódás után az orvos kissé türelmetlenül megjegyezte: “Anyuka, azért nyomni kellene” Aztán a bajsza alatt morgott még kicsit a méh fáradásáról, amit nem hagyhattam szó nélkül.
Mondtam neki: Egy óra vajúdás után vagyunk teljes tágulásban, tényleg lenne ok félni a méh izomzatának kifáradásától? Válasz: Nem, most még nem, csak mondom, hogy előbb-utóbb ki fog fáradni.
Aztán közelebb jött hozzám, és halkan, tényleg kíváncsian megkérdezte, hogy megy ez otthonszülésnél? Én mit csinálok ott, hogy segítek?
Mondtam, hogy ott a szerepem kimerül a borogatásban, masszírozásban, hogy ott a bábák a szakemberek, de ebben az esetben semmi mást nem csinálnánk, mint türelmesen várnánk a baba megérkezésére.
Ekkor Robi határozottan megkérte a stábot, hogy hagyjanak minket magunkra.
Ezt egy szülésznő kivételével mindenki meg is tette, az orvos kissé indulatosan kapcsolta le a villanyt, de ennyi még nem zavarta össze a hormonokat.
A bent maradt szülésznő kesztyűs kezét feltartva, babafogadó pozícióba állt nagyjából az elkövetkező másfél órában. (Ami azért “vicces” kicsit, mert amúgy egy vajúdás-szülés a szülőszobán gyakran lezajlik úgy, hogy ennyi időt összesen nem tölt bent a személyzet, ő pedig azt állította, hogy neki kötelessége bent lenni… Pár nappal előtte is kísértem egy szülést, ahol a kismama nyitott ajtóknál, de teljesen a párjára, rám és főleg saját erejére támaszkodva csinálta végig ugyanezt a teljes tágulástól a baba fejének megjelenéséig tartó időt, amikor elindult a baba, akkor jött be egy szülésznő, vette fel a kesztyűt, stb…)
Bogi testében a tágulási szak rohamos volt, a kitolás viszont szép kényelmes, normális tempóban zajlott. (Másfél órás kitolás otthonszülésnél teljesen normális, kórházban ilyenkorra már, kevésbé elhatározott és tudatos szülők esetében lefolyt volna jó adag Oxitocin és az anya méhére kívülről gyakorolt nyomással, alul gátmetszéssel és a baba fejének húzásával rég megszülesztették volna a babát úgy, hogy aztán az anya azzal a tudattal élt volna tovább, hogy segítség nélkül ez nem sikerült volna…
De itt most nem volt más, mint félhomály, egy toporgó szülésznő, Bogi, aki anyakirálynőként teljes bizalommal engedte a testének, tegye, amit kell, Robi, aki apatigrisek királyaként őrizte ennek a szülésnek a háborítatlanságát, és én.
Ami elszomorít ebben a történetben, hogy biztosra veszem, hogy a teljes stáb pontosan tudta, 100%-ban biztosra vette, hogy ez a pici élet mindenféle probléma nélkül meg fog születni, ami számomra azt jelenti, hogy nagyon sok esetben nem az az indokolatlan beavatkozások oka, hogy nem hisznek az anyában, a babában, a természetben, hanem a szimpla siettetés és a megszokás.
De vissza! A baba, az ő teljesen egészséges és kíméletes tempójában szép lassan leérkezett a szülőcsatornába, és megindult erre a világra.
A folyosóról beszűrődő félhomályon kívül nem volt más fény, a készenlétben álló szülésznő gyönyörűen védte a gátat, miközben a kisbaba kigördült, és azonnal átadták az édesanyjának.
Eufórikus boldogság volt látni ezt a megérkezést!
A félhomály és a könnyek kissé összezavartak, először úgy láttam, kisfiú érkezett erre a világra, de később kiderült, hogy ő Matilda.
Klasszikus méretű tökéletesség.
A szülészeti megfigyelés ideje rendben, nyugalomban zajlott, miután apatigrisünk határozottan rászólt a szülésznőre, hogy hagyja békén a köldökzsinórt, a méhlepényt.
Az orvos ezután egy teljes óra türelmi időt engedélyezett, hogy megszülessen magától a lepény. Egy óra elteltével visszatért, és mondta, hogy biztos benne, hogy nem szeretnének oxitocint, beleegyeznek-e abba, hogy a méhre gyakorolt nyomással és a zsinór finom húzásával segítsék ki? Beleegyeztek. (Megjegyzem, ez otthoni szülésnél is így történt volna.) Rendben meg is született. Itt is szeretném megjegyezni, hogy alapesetben ez úgy történik, hogy 5 perccel a baba megszületése után már figyelik, levált-e a lepény, ha nem, már jön a szuri, s azután jó eséllyel még 5 perc és kint van a lepény.
A szülés utáni vizsgálat megállapította, hogy nincs kezelni való sérülés, a kétórás megfigyelés letelte után a baba és az édesanyja egyszerre hagyták el a szülőszobát, hogy helyet foglaljanak a gyermekágyas osztályon.
Szerettek volna ambuláns szülés módjára másnap reggel távozni a kórházból, de utólagos elmondások alapján úgy érzem, ott nem voltak ennyire rugalmasak, mint a szülőszobán, gyakorlatilag foglyul ejtették őket, nem tudom szebben mondani, és a kisbaba vércukrát teljességgel ok nélkül (súlya, állapota, vércukra rendben), rengetegszer ellenőrizték.
Végül a 72 óra letelte előtt haza tudtak menni, de azt gondolom, jár a gyermekágyas osztálynak pár rossz pont ebben a történetben.
A magam részéről amellett, hogy őrülten büszke vagyok erre a párra, el kell, hogy mondjam, hogy ez a szülés sem zajlódhatott volna ennyire háborítatlanul és beavatkozás nélkül az ügyeletes orvos maximális támogatása nélkül. Nem volt számára járt út, de nyitott volt és érdeklődő. Emellett a kórház az kórház, a jelen protokollok és szokások miatt ennél többet nem lehet várni a szülészeten. Az újszülött osztálytól viszont igen. És ez nagyon szomorú.
Hazaérkezésük másnapján látogattam el a kis családhoz, ahol igazi lélekmelengető, sebgyógyító együtt pihenést, boldog összekapcsolódást láttam.
Sok ilyen makacs, eltökélt szülőt kívánok erre a világra, hogy sok egészséges kisbaba érkezzen az ő biztonságos, meleg családburkába, ahonnan egészséges lelkületű felnőttként tudja majd gyógyítani ezt a kissé fura, beteg világot!
